5;

Nem sokáig lehettem otthon, apa nem tolerálta, hogy egész nap fekszem és chipset eszek. Ennyit a tökéletes alakomról, biztos, hogy felszaladt egy-két plusz kiló. Én nem már nem bánom, hiszen nincs miért szépnek lennem. Isaac-et az óta nem láttam, mióta otthagyott a kórházba. Ami egy hete volt.
Felhúztam egy szakadt farmert és egy bő felsőt. Nem is tudom, mit várok magamtól, még a hajamat is csak felgumiztam és így mentem suliba. Sápadt és fáradt volt az arcom. Szinte magamra se ismertem. Ahogy beléptem a suli ajtón minden szem rám szegeződött és szemráhányóan néztek rám. Nem tehetek róla, hogy ennyire kikészültem egy vetélés miatt.
- Lydia! – hallottam meg egy hangot, ami ismerősen hangzott.
- Allison. – próbáltam elmosolyodni. De ő csak megrázta a fejét és szorosan megölelt.
- Jól vagy? És ne hazudj. – mutatta fel a mutatóujját és végig mért.
- Nem. – vallottam be, bár szerintem ezt már szemmel is láthatta rajtam. Belém karolva sétáltunk be a tanteremben. Mr. Tires, csak végig mért, és egy bűnbánó pillantással elrendezte az egész dolgot. Amiért hálás voltam, nem tudtam volna feldolgozni, hogy beszélnem keljen róla. Egy éjszaka után terhes lettem, majd kockáztattam az életemet, amibe a magzat halt bele. Valami fenomenális ember lettem. Ideje lenne felnőnöm, ami nem megy. Mindig a saját fejem után mentem, ami elég veszélyes dolog. Főleg ezek után. Hirtelen egy meleg kéz fogta meg a vállam, összeszedve a gondolataimat megláttam Scott-ot. Ott állt és egy kedves mosolyt küldött felém, mellette a tesze-tosza Stiles.
- Jól vagyok, ne aggódjatok. – mondtam halkan és megsimogattam Allison kezét.
- Nem hiszünk neked. De itt vagyunk, vigyázunk rád. – mondta Scott és gyengéden megölelt.
- Igen, és ha kell, ott leszek veled, még éjjel is, a szobádban alszom a földön. – mondta lelkesen a maga kis bolondos módján.
- Köszönöm. – nevettem el magam, amin meglepődtem. Lehetséges, hogy Stiles kell ahhoz, hogy kikeveredjek a depresszióból?
- Sziasztok. – törte meg a nevetést egy ismerős hang. Mindenki elkomorodott és zavartan néztek rám. Nem kellet volna semmit mondani sem, tudtam jól, hogy kié az a hang.
- Szia. – szólaltak meg teljesen egyszerre és a fiúk egyből kezet fogtak vele.
- Szia. – mondtam végül én is. Ő csak lefagyva állt előttem és nézett rám. Hát, immár ő is láthatja, mi történt velem, hogy magamra hagyott.
-Scott, beszélnünk kellene. – köszörülte meg a torkát, mire bólintva elindultak kifelé. Megremegett a kezem, hiszen itt van, és csak átnézett rajtam. Stiles megfogta a kezem és megsimogatta. Olyan más érzés, úgy éreztem, hogy valaki van, aki mellettem van és segít.
-  Itt vagyok. – mondta halkan. Én csak összeszorítottam ajkaimat és bólintottam. Pár perccel később Scott visszajött és leült mögém. A tanár elkezdett beszélni, nem figyeltem, hiszen ekkor vettem észre, hogy Isaac is bent van a teremben. Egy kicsit felé fordultam, ő pedig ott ült hátul és a ceruzájával játszott. Mikor rám nézett csak egy pillanat volt az egész. Elrántotta a fejét és a füzetébe merülve kezdett el firkálni.
Előre fordítottam a fejem és inkább koncentráltam a történelem órára.  Mondjuk egész unalmas volt, hiszen az országunk történelméről mindent tudok. De azért úgy tettem mintha lekötne ez az egész.
Szerencsére nem volt sok vissza, így hamar felpattantam és kirohantam a teremből. Szerintem mindenki engem nézet, mivel elsőként robbantam ki a teremből. Úgy döntöttem a többi órámra be se megyek. Valahogy nem tudok oda figyelni.
Alig, hogy kiléptem a suli ajtaján neki estem valakinek. Erős karjai zártak körbe és tartott meg. Valószínű hasra vágottam volna, ha nem fog meg.
- Oda figyelni drágaság. – korholt le és engedett el, de a szája sarkában egy mosoly bujkált.
- Derek. – néztem a szemeibe és nevettem el magam. Olyan régen láttam és valahogy most még örültem is.
- Scott és Isaac-et keresem. – mondta és belesett a folyosóra.
- Valahol itt vannak, ma találkoztam velük. – mondtam megvakarva a tarkómat.
- Elkísérsz? – kérdezte és meg se várta a válaszomat, csak belém karolt és visszarángatott a suliba.
- Érzem, hogy ez nem kérdés volt, hanem inkább parancs. – mondtam halkan. Én tudom, micsoda titka van neki, de abban biztos vagyok, hogy nem ő támadott meg.
- Jobban vagy már?  Még nem találtam meg ezt a rohadékot. – suttogta a fülembe, ez olyan farkasos dolog, amiről nem szabad senkinek sem tudni. Eddig jól tudtam tartani a számat.
- Miért keresed Scott-éket? – kérdeztem felé fordulva, miközben orrommal a keresettek felé böktem.
- Lydia?! – sietett oda hozzám Scott és a kezem felé nyúlt, de Derek hátrább húzott.
- Tessék? – kérdeztem vissza és feltűnt, hogy Derek erősen fogja a csípőmet, amit nem nagyon díjazott egyik fiú sem.
- Engedd el! – morgott fel Isaac. Nagy szemekkel néztem Scott-ra és Isaacre.
- Ők is?!- fordultam Derek felé, mire csak bólintott. Én terhes voltam egy vérfarkastól?
A fiúk nagyon megrémültek és hátra léptek.
- Na, mi van? –kérdezte vigyorogva tőlük Derek és elengedett.  Kicsit megremegtem a tudattól, hogy ők is farkasok. Már értem, hogy lett Isaac ennyire, erős, gyors..
- Te tudod? Ismered? – kérdezték elhalóan és megfogtam a fejemet. Hirtelen szédülni kezdtem. Csak bólintani tudtam.
- Na, drága. Jobban bírod te ezt. – ismét meg fogott és tartani kezdett.
- Tudom. – mondtam halkan és pár mélyebb levegőt vettem.
- Én vagyok az alfa.. ti csak a béták. A csapat tagjai lesztek, vagy meghaltok? – tette fel a költői kérdést Derek én pedig elnevettem magam. Ez olyan főnökösen hangzott, bár az alfa mindig a főnök. De valahogy nem épp Derekre vallott.
- Én nem vagyok valami beosztott. – kelt ki magából Isaac és oda jött hozzám, elragadott és szenvedélyesen megcsókolt. Nagy szemekkel bámultam és lassan lehunytam a szemhéjamat, gyengéden csókoltam vissza ajkait. Igen ez így hiányzott az életemből, hogy érezzem őt.
- Te pedig az enyém vagy. – elszakadva az ajkaimtól nézett a szemembe. Tetszett ez a kijelentés, egy et is értettem. Úgy sem tudnék mással lenni, ha közben őt figyelem. 
- Szerelmesek, mehetnénk? – kérdezte Scott vigyorogva és Dereknek integetve ott hagytuk. Ezek szerint nem lesz Alfa csapata neki. Vagy is nem velük.
- Mióta tudsz a farkasokról? – kérdezte meg Isaac miközben a csípőmet simogatta. Olyan jó érzés volt ilyen közel lenni hozzá.
- Derek a szomszédba lakott és jóban voltunk, mikor megtörtént a gond, csak én voltam neki. Segítettem neki. Sosem féltem tőle. Ő pedig üldözi azt, aki miatt kórházba kerültem. – mondtam halkan és leültem az egyik padra, míg ők mellém ültek le.
- Nem is félsz tőlünk? – kérdezte Isaac, én pedig elmosolyodtam.
- Nem. – mondtam nevetve. Persze, tudom, hogy kéne. Csak még sem, Scott a legjobb barátom, Isaac meg.. a pasim.
- Nekem mennem kell. – állt fel Scott mikor csipogott a telefonja. Elnevettük magunkat, hiszen tudtuk jól, hogy Allisonnal fog randizni.
Mikor eltűnt a látómezőből oda húzott magához és szenvedélyesen megcsókolt.
- Menjünk innen. – vigyorgott és megfogva a kezemet sétáltunk el, egyenesen a kocsijához és eltűntünk a suliból.

4;

Minden az egyik pillanatról a másikra történt. Ennyit jelent, ha valakik között megjelenik a kémia. Aztán már csak arra eszméltem fel, hogy erős férfikarok zárnak közre, és kellemes illata ellepi az orrom.
El se hiszem, hogy megtörtént. Lefeküdtem Isaac-el. Kicsit zihálva próbáltam lehiggadni, ebből az intenzív szeretkezésből. Nehézkesen ment, hiszen egy ilyen intenzív együtt lét után még ő is néha beleremegett.  Volt egy pillanat mikor úgy éreztem, hogy nem fog megtörténni. Hiszen esküdni mernék, hogy a szemei megváltoztak.
- Azt hiszem, megyek.. – szólalt meg halkan és elkezdett alattam mocorogni. Megijedve néztem rá, mivel egy ilyen gyönyörű pillanatot így el akar rontani.
- Miért? Én tettem valamit? – remegett meg a szám és elhúzódtam tőle. Ha menni akar, hát menjen, nem tartom vissza.
- Nem, dehogy. Tökéletes volt veled. De van egy kis dolgom. – mondta és egy csókot nyomott a homlokomra, miközben az ablakomon pillantott ki. Észre sem vettem, hogy már fent jár a hold. Pedig épp holdtölte volt és az egész szobába bevilágított.
- Látlak még..? – kérdeztem halkan és a takarót a melleim elé húzva könyököltem fel, miközben ő már a ruháját kapkodta magára. Úgy tűnt siet, vagy menekül.
-  Természetesen. Holnap a suliban találkozunk. – mosolygott féloldalasan és végül belebújt a felsőjébe, ezzel elrejtette előlem tökéletes hasfalát, amit ha tehetném, egész nap elnézegetném.
- Akkor holnap. – kiáltottam utána, mivel már az ajtó csapódását hallottam. Valami azt súgta, hogy látnom kell hova siet.
Kimásztam az ágyból és egyenesen a gardróbba sietve felöltöztem. Reméltem, hogy nem sok távolság van köztünk és még látom, merre megy.
A lábam még fájt és a karomon is volt pár vágás. De erőm volt, hogy lemenjek és bepattanjak a kocsiba. Az övvel nem bajlódtam, csak a gázra lépve elindultam. Nem is kellet sok, hogy beérjem a kocsiját. Pár méter távolságot megtartva mentem lassan utána, aztán egy erdős részen lassított.
Mikor kiszállt azonnal én is rohantam utána. Vajon mit akar itt? Ilyenkor? Rettenetesen fájt a talpam, de a kíváncsiság jobban hajtott, mint, hogy a fájdalommal legyek elfoglalva.
Gyorsan rohantam utána, de gyors volt, furán gyorsabb lett. Már nem volt ugyan az, akit tavaly megismertem. Gyorsabb, erősebb lett.
Megálltam az egyik fánál és körbe néztem. Tudtam most, hogy merre járok, mert az autóút fényei még bevilágítottak.
Még vártam két percet, hát, ha előbukkan vagy megpillantom és utána mehetek. De nem találtam sehol. Az erdő mélye felé már nem is néztem, hiszen oda nem láttam, olyan sötétség volt arra.
Lassan elindultam visszafelé, figyelve a lábam elé. Pár száraz ág reccsent a cipőm alatt, amitől még a hideg is kirázott.  Nem kell félnem, hiszen már régen nem élnek itt ragadozó vadak, még is valami azt súgta, hogy jó lesz, ha már elindulok a kocsi felé.
Már szinte láttam a kocsimat, és a kulcsomat kerestem, mikor úgy éreztem, hogy figyelnek.  Hátra néztem, de senkit nem láttam. Aztán a kulccsal kezdtem el zörögni, mikor lépteket hallottam.
- Van ott valaki? – rezzentem össze és elejtettem a kulcsokat. Most már a kezem is elkezdett remegni, bár a szavaim süket fülekre találtak, mivel válasz nem érkezett.
Alig, hogy kinyitottam az ajtót erős fájdalom nyilallt bele az oldalamba. Azonnal térdre rogyva hangosan sikítottam. A forró vérem csurgott végig az oldalamon, egészen a lábamig. Éreztem, ahogy végig szalad a lábamon. Minden olyan gyorsan történt, szinte a kezemet sem mertem oda tenni, pedig tudtam jól, hogy le kéne, szorítsam, hogy túléljem. De fájt, és ha oda teszem jobban fog fájni. Így csak eldőltem és lecsukódtak a szemeim. Körbe ölelt a sötétség és elveszettem az eszméletemet.
Pár nappal később hallottam, hogy valaki szólalgatni kezdett, aztán beszélgetés zaja ütötte meg a fülemet. Rólam van szó. Én vagyok Lydia.  Szinte már magamból ki kell sikítottam, hogy itt vagyok, hallom őket. Egy hang sem távozott ajkaimból. Próbáltam meg mozdulni az sem ment. Tehetetlenül feküdtem az ágyba és figyeltem a beszélgetésekre.
- És mi legyen a magzattal? – ütötte meg a fülem egy kérdés. Magzat? Milyen magzat? Megrémülve próbáltam felébredni. Fel akarok kelni, tudni akarom, miről van szó.
Aztán végre sikerült megmozdítani a kezemet. Szinte azonnal éreztem, hogy meleg ujjak simítják végig a kézfejemen. Meg akartam fogni a kezét, de ő nem ért tovább hozzám. Tapintatosan jelezte, hogy itt van. Látni akarom, tudni ki az. Legfőképp, azt akarom tudni, hogy mi a franc történt velem.
Mikor hirtelen fény törte át a sötétet és elvakított.
- Lydia, velünk van? –hallottam egy erős mély férfihangot.
- Az ki? – kérdeztem teljesen berekedve és köhögni kezdtem.
- Lydia? – kérdezte egy idősebb ember, aki azonnal a kezemet fogta meg és próbált megitatni. Én pedig készségesen kortyolgatni kezdtem. Úgy éreztem magam, mint aki egy hete nem is ivott.
- Nem tudom, kit keres. – ráztam meg a fejem és ekkor felülve néztem körül. Két ember volt még a szobába. Egy köpenyes férfi, aki a lábamat nézegette, és egy szőkésbarna hajú magas srác, aki maga elé meredve nézett.
- Ez csak átmeneti zavar. Nem sokára minden az eszébe jut. – mondta miközben a srác felpillantott és fájdalmas szemekkel nézet rám.
- Maguk kik? – kérdeztem halkan mire az idősebb férfi, aki állandóan Lydianak nevezett sírni kezdett.
- Ő az apukád. – mondta halkan a srác aztán az idősebb férfi, aki ezek szerint az apám, neki esett a magas srácnak.
- Ez a te hibád, a saját apját nem ismeri fel. De azért te fel tudtad csinálni! – üvöltött és megragadta a felsőjét. Az orvos alig bírta leszedni róla. Én pedig a hasamra pillantottam. Magzat.. Én vagyok Lydia.
- Apa! – kiabáltam rá és sírni kezdtem. Úgy éreztem ezzel megnyugtatom, hogy így nevezem.
- Kicsim. – engedte el a srácot, aki feldúltan akart kimenni.  Én pedig azonnal törtem a fejem. Mi a neve? Aztán valami azt súgta, hogy igen is tudom.
- Isaac?! – szóltam utána, mikor egy pillanatra megállt.
- Terhes vagyok? – kérdeztem inkább tőle, mint az orvostól vagy apámtól.
- Igen. – mondta nagyot nyelve és hátra fordult, hogy most már a szemébe nézhessek. Apa viszont nem volt valami lelkes ez miatt.
- Egy pillanatra nem figyeltem.. Azt hittem elvesztelek, mindkettőtöket. – mondta halkan és leült az ágyam mellé. Aztán egyik pillanatról a másikra hangosan felsikítottam. Elkezdtem görcsölni és összerándulva szorítottam a hasamat.
- Kifelé, most! – kiabált az orvos és húzta oda azonnal az ultrahangot. Idegesen kapkodott, majd Lerántotta a takarómat. Minden csupa vér volt.
- Istenem, ez mi ez? - kérdeztem megrémülve mire az orvos lefektetett és kiabált össze-vissza nővérekért. Aztán elmúlt minden, semmi sem fájt, csak feküdtem és néztem a plafont. Egy gyengéd kéz simogatni kezdett és ránézve egy könnycsepp csordult ki a szememből.
- Sajnálom. –szólalt meg végül a doktor, én pedig tudtam. Még élvezni sem élvezhettem, hogy terhes vagyok. Sőt.. döntést se hozhattam, hogy egyáltalán akarom-e  ezt a kis lényt. Összeroskadtam és csak egy erős karölelést éreztem.
- Jól vagy, ugye te jól vagy? – kérdezte az a férfi, akinek egy könnycseppje hullott a hajamba.  
- Nekem kutya bajom, de a baba… - kezdtem el sírni.
- Shh! – csitított és oda ült, hogy a hátammal neki tudjak támaszkodni. Minden le volt törölve, tisztaság volt, és már egy elkülönített szobába kerültem. Olyan jó érzés volt a karjaiba lenni.
- Két hét. – mondta ki halkan és belepuszilt a hajamba.
-  Mi? – kérdeztem halkan és a fejemmel felé fordultam.
- Két hete itt ülök és vártam ezt a pillanatot, hogy kinyisd a szemed. – mondta halkan és kiszállt mögülem. Óvatosan lefektetett és megpuszilva a homlokomat elindult ki a szobából.
- Veszélyes vagyok rád, nem maradhatok itt. Most már jól vagy, de nem maradhatok. – búcsúzott és egy szenvedélyes csókkal az ajkamon égve lépett ki a szobából és elment. Itt hagyott az a férfi, akiért bármit megtettem volna. Mire volt ez jó? Nem tudom. De nem ő okozta a balesetet. Sírva feküdtem vissza az ágyba és gubbasztottam.

3;

Egyik pillanatról a másikra szakadt le az ég. Nem elég, hogy eltévedtem, de hirtelen sötét felhők gyűltek össze. Ha ez nem lett volna épp elég, mennydörgés közepette cikáztak a villámok az égen.  Elég veszélyes ekkora viharban az erdőben lenni, de megijedtem. Megijedtem saját magamtól és az érzelmektől.
Sose hittem volna magamról, hogy ilyet érezhetek Isaac iránt.  Hiszen egy lacross csapatkapitány után egy mezei pótjátékos elég cinkes. Persze, tudom, hogy nem minden a pénz és a kinézet. Vagy épp egy csapatban lévő helyezés.
Hatalmas csattanás rázott ki a gondolataimból és az, hogy remegtem. A ruhám teljesen átázott, a lábam sáros és sebes volt a cipő hiánya miatt.
- Gratulálok! – jegyeztem meg magamnak hangosan és elindultam egyenesen. Valamerre akkor is mennem kell, ki kell jutnom innen. Úgy lépdeltem, mint aki tojásokon megy, hiszen a lábaimon nem egy seb éktelenkedett, és vérzett. Ahogy észrevettem csak közeledtem a rengetegbe, mint, hogy távolodtam volna. Teljesen beleértem a közepébe, ekkor körbe forogtam, hogy valami támpontot találjak, hogy elinduljak kifelé. De nem sikerült. Még a hülye környezet óra sem jutott ilyenkor az eszembe, hogy megállapítsam, merre van észak. Ne hinném, hogy most lenne értelme, hogy tudnám-e.  Úgy döntöttem nem moccanok. Lehet Isaac már neki állt keresni, vagy szólt valakinek.
Lekuporodtam az egyik fa tövébe és a térdeimet felhúzva ráhajtottam a fejem, és átöleltem. Féltem és rettegtem, régen voltam az erősben. Főleg, hogy ilyen időben, szakad az eső, dörög és villámlik.  Arról nem is beszélek, hogy meg fogok fázni, vagy a legrosszabb, hogy tüdőgyulladást kapok.  Köhögve kaptam fel a fejem. Így is remegtem, de mikor mély, morgásszerű hangok ütötték meg a fülem összerezzenve levegőt sem mertem venni.
Úgy tudom, hogy már közel kétszáz éve kihaltak a farkasok. Még is ez a hang arra engedett következtetni, hogy egy farkas van a közelemben.
- Istenem. – kezdtem el pityeregni a félelemtől.  Mindig jön valami, ami eszembe juttatja nyomorult életemet. Ha eddig nem féltem volna a haláltól és nem lettem volna biztos, hogy nem kerülök ki élve, most már biztos, ha megérez a farkas. És miért ne érezne meg? Hiszen vérzek. Akkor meg fog támadni és szétcincál. Szemeiben lejátszódott, ahogy fogait belém mar és sikítva egy erdő közepén, szörnyű kínok közepette halok meg.
- Lydia! – hallottam meg a nevemet és azonnal felpattanva kapkodtam a fejem. Olyan, mint, ha több helyről jött volna egyszerre. Kétségbe esve remegett a szám és forogtam körbe-körbe.
- Itt vagyok! – sikítottam és térdre rogytam, olyan hihetetlen, hogy valaki valóban keres. Lehajtottam a fejem, mikor forró kezek átöleltek a vállamat.
- Gyere. – mondta és karjaiba kapott. Fel sem emeltem a fejem, csak a mellkasához döntöttem a fejem. Ahogy távolodtam a fától, úgy halottam a hangokat. Mindenki a nevemet kiabálta. Nem kevesen indultak a megmentésemre.
- Itt van!  - kiabált, aki vitt. Gyerünk Lydia, nyisd ki a szemed.  Biztattam magam, hiszen meg kell tudjam ki a aki ennyire bátor volt és megtalált.
-Lydia! – halottam a nevemet és a mentőbe tettek. Akik vizsgálni kezdtek.
- Jól vagyok, semmi bajom, csak a lábam fáj. – mondtam halkan és belebújtam a plédbe, amit rám terítettek.  Gyorsan ellátták a lábamat is adtak nyugtatót.
- Kihozott ki? – kérdeztem a mentősöket, akik csak rázták a fejüket, hogy nem tudják. Még is ki az aki nem áll ide?
- Isaac?! – kiáltottam el magam. Őt akarom most látni, talán hatásosabb lenne, mint a nyugtató.
- Tessék? – hallottam meg a hangját. Pont mikor a legjobban lemondtam volna róla. Mikor már láttam is és nem csak hallottam, felpattantam és fájó lábakkal oda rohantam.
- Miért? – kérdezte idegesen, és kezei hamar körém fonódtak. Tudtam, hogy mi a baja. Hiszen én csókoltam meg, még is én löktem el. Mondjuk ez nála is így volt, megcsókolt és ott hagyott, 3 kerek hónapra.
 - Csak féltem. – mondtam halkan és végig simított az arcomon, az aggódást nem tudta elrejteni előlem. Jól esett az aggodalma.
- De nem kell. - suttogta halkan a fülembe és elindultunk a kocsija felé.
- Haza viszlek. – mondta miközben keze a derekamon volt, mivel egész ingatagon mentem. Nagyon fáj a lábam. Számtalan szálka és tüskét szedtek ki belőle.
- Köszönöm. – mondtam halkan és fájdalmak közepette ültem be a kocsiba. Beszállt ő is és elindultunk hazafelé. Egy szót sem szólt csendben teltek múltak a percek, ő az útra figyelt, ami csúszott és vizes volt. néha rám pillantott, ami megnyugtatott. Mikor megláttam a házunkat valahogy bevillant a farkas hang.
- Isaac, hallottam valamit. Azt hiszem farkas volt. - remegtek meg ismét az ajkaim. Hirtelen rálépett a fékre és megállt.
- Farkas? Jól vagy? – kezdett el tapogatni és nézegette a testem.
- Igen, nem láttam csak a hangját hallottam.  – motyogtam halkan és megfogtam a karját.
- Akkor csak a félelemtől hallucináltál. – mondta végül és leparkolt a ház előtt. Kiszálltam a kocsiból és követett. Egyenesen felmentem a szobámba és elkezdtem levetni a vizes, hideg ruhákat.
- Segítenél? – kérdeztem halkan, mire ő mögém lépet és a hajamat a vállamra simítva, húzta le a ruha cipzárját.
- Köszönöm. – mondtam halkan és leejtettem a szoknyát és fehérneműben álltam háttal előtte. Éreztem, ahogy szemei végig futnak a hátamon.
- Akkor jobb, ha megyek. – törte meg a csöndet, én pedig felé fordultam. Kócos és mocskos voltam. Ő pedig vizes. Tudtam jól, hogy ő talált rám.
- Baj van? – érdeklődött kedvesen és megfogta a kezem. Éreztem, ahogy a testemen végig fut a meleg. Nem bírtam ki, hogy ne bújak a karjaiba. Ő is vizes, én is.
Szorosan ölelt és pedig a vállába fúrtam a nyakam. Ez az érzés valami leírhatatlan. Senkinél nem éreztem ezt. Jackson sem váltott ki belőlem, sőt még a Scott csók sem éreztet velem ilyet.
- Vigyázok rád. Ígérem. – suttogta halkan a fülembe.
- Köszönöm. – mondtam a vállába és csak álltam a karjaiban. Éreztem, ahogy karjai végig simítja a hátamon.
Nem kellet sok, hogy ott folytassuk ahol abba hagytuk. Ajkai hamar az enyémekre leltek. Szeretjük a másikat, nem igazán szerelem. De a csók jó. De ebben több volt, mint barátság. Éreztem, ahogy a melltartóm megadóan esett le rólam. Még is mit művelünk?  Nem bírtam ki, hogy ne szedjem le a pólóját. Ahogy végig húztam a kezemet a mellkasán egész testem bizseregni kezdett. Lassan terelt az ágy felé és belesüppedve húztam magam után. Macska egér játékot folytatunk. Nem tehetek róla, de akartam, Őt.

2;

- Miss Martin! – kiabáltak utánam, nem értem minek kell mindig kiabálni. Nem járok olyan gyorsan, hogy futni kelljen utánam. Ez a megnevezés.. olyan előkelő, idegesítő. Nagyot sóhajtva léptem még egy utolsó lépést, a cipőm hangosan koppant az olcsó járólapon és fordultam a hang irányában.
Egy alacsony, alulfizetett szemüveges nő futott utánam, kezében egy szatyor.
- Tessék? – néztem rá értetlenül. Nem sok ember ilyen bátor, hogy leszólítson, főleg, hogy immáron a mai napon lesz kereken 3 hónapja, hogy megtörtént az a csók, na és persze az utolsó pillanat mikor láthattam őt.
- Itt hagyta az egyik szatyrot. – nyomta a kezembe kissé lihegve. Felemelve néztem meg és mérlegelve visszanyújtottam neki.
- Ez nem az enyém. Nem jártam ebben a boltban. – próbáltam a kezébe nyomni, mikor ő ellenkezve lépdelt hátrébb.
- De, ott van a neve. – mutat bele a tasakba, amiben valóban a nevem állt. Bólintva köszöntem meg és hagytam távozni, mivel a főnöke már hangosan, szó szerint üvöltött vele, hogy mennyen vissza. Ezért jó, ha gazdag családba csöppensz bele. Persze én is saját lábra tervezem az állást, de most még nem.  Előbb úgy is befejezem a sulit, mások szemében egy buta liba vagyok. Kevesen tudják, hogy minden álmom a főiskola. Leültem az egyik padra és az ölembe vettem a tasakot. Mikor kibontottam egy gyönyörűséges halvány rózsaszín mini ruha omlott ki.  Majd egy cetli szállt ki a ruhából. Lehajolva vettem fel és alig olvashatóan valaki ráírta, hogy ezt viseljem holnap az iskolába. Elraktam a ruhát és körbe-körbe nézelődtem, hogy mi is történik velem. Olyan volt minden, mint aki egy filmbe csöppent bele.
Megrántottam a vállam is rohantam egyenesen haza. Nagyon tetszik a ruha, és ha már valakinek ez az igénye, legyen. Én örömmel bújok bele.
Hamar leszállt az éjszaka, ami bekebelezett és elnyomott az álom. Azt álmodtam, hogy megjelenek az iskolában, abban a bizonyos ruhában, és jön felém egy sötét alak. Aztán Jackson véltem felfedezni az arcban, majd Stiles, Scott-ot és a végén Isaac. A képzeletem játszott velem, azon agyaltam ki is vehette ezt a ruhát. Mikor felébredtem korán volt, a napsugarai még álmosan nyújtózkodtak. Pont min én.
Kikászálódva sétáltam be a fürdőszobába, ahol megengedtem a vizet a fürdőkádba. Mivel sok időm volt, egy alapos fürdést iktattam be így reggel. Lassan omlott le a vállamról a hálóingem, ami a földön rogyott össze egy apró kupacba. Majd a habok közé merülve lazultak el az izmaim. Álmosnak, sem fáradtnak nem vallanám magam, de még is jót tesz az emberi testnek egy kis felfrissülés.  A telefonom félóra után jelzett, hogy nem kéne továbbra is bent áznom. A bőröm ilyenkor ráncos lesz, és nem akarok így iskolába menni.
Mikor kiléptem a szobámból akkor pillantottam meg a ruhát, amit ma kell viselnem. Lassan, komótosan sétáltam el mellette és a fésülködőasztalhoz ülve néztem végig magamon.
Kusza volt, az arcomon kíváncsiság és a félelem is cikázott. Hol csillogott a szemem, hol pedig elkomorodott. Megráztam a fejem és elkezdtek sminkelni magam. Az alapozó már szinte magától siklott fel az arcomra és a szemceruza is. Aztán kezem automatikusan elindult a tűzvörös rúzs felé.  Ami immár a védjegyemmé vált. Vörös hajam és vörös rúzsom. Mi tagadás, elég feltűnő jelenség vagyok. De miért ne használjam ki, amit az isten adott.
Mikor úgy éreztem, hogy a hajam és a sminkem is kifogástalan, belecsúsztattam a táskámba az apró szépség cuccokat. aztán tekintetem a ruhára vetődött. Rossz érzések sorozata futott át rajtam. Nem is tudom, mi lenne jobb, ha ki lenne a titkos ajándékozó.
felhúztam egy alig látható harisnyát, majd a ruhán simítottam végig, a bársony szinte bizsergette ujjaimat. Párszor még átfutottam az ujjaimmal a ruha dereka részén, aztán belebújtam, a tökéletes költeménybe.  Bárki csinálta egyet tudott, mekkora a méret, ami passzol rám. Ahogy a cipzárt felhúztam mindenhol úgy passzolt mintha rám öntötték volna. Egy magas sarkú cipőt kaptam ki a szekrényből, ami illet ehhez a gyönyörűséghez. Aztán elindultam lefelé, hogy elkérjem a szüleim autóját, mivel az enyémet összetörték. Valami vadbarom belerohant a parkoló kocsimba. A konyhába várt egy boríték a nevemmel. Apa írása volt. Megint itt hagytak. Elutaztak valami kongresszusra, így gyalogolhatok. Gondoltam felhívom Allisont, de nem vette fel a telefont, gondolom Scott-tal hancúroznak.  Felkuncogtam a gondolattól, ahogy elképzeltem a fejüket, hogy épp most zaklatom őket. Mivel Stiles-al összevesztem úgy döntöttem gyalogolok.
Ilyet se láttak sokan a suliba. Lydia Martin úgy gyalogol be.
Lassan bandukoltam, nem könnyű ilyen messze menni ebben a cipőben. Még jó, hogy a ruha feszült és esélye sem volt a lengedező szélnek, hogy fellebbentse.
A gondolataim cikáztak a fejembe, mikor dudálást hallottam, egy hangosabb sóhaj közepette mutatta be annak a baromnak, aki így akar bevágódni. Mi vagyok én, ribanc?
- Csak kedveskedni akartam, hogy elviszlek. De ha már ennyire szépen lerázol. – szólalt meg egy ismerős hang. Nem bírtam ki, hogy ne kapjam a fejem a hang irányába.
Mint akit leforráztak, álltam és néztem Isaac volt. Ott ült abba a kocsiba és engem nézet, ha szemmel vetkőztetni lehetne..rajtam egy falat bugyi sem lenne.
- Isaac. – suttogtam a nevét. Olyan régen láttam, még is olyan mintha tegnap történt volna meg. A csókja szinte újra fellángolt ajkaimon. 
Közelebb jött a kocsival és leparkolt a járdán, aztán kipattanva sétált oda hozzám. Ahogy közeledett a szívem hevesen vert, szinte ki akart ugrani.
- Akkor elvihetlek? – nézett a szemeimbe, azok a szemek… teljesen elvesztem bennünk és egy szó sem jött ki az ajkaimon. Bár nem tudom mit kéne, most mondjak. Tuti valami baromságot zagyválnék össze. Lassan oda kísért a kocsihoz, kinyitva az ajtaját foglaltam helyet, ő addig beült a vezető ülésbe. Azonnal gázt adott én pedig addig megnéztem micsoda új kocsija lett. Ekkor tűnt fel, hogy könyvek nincsenek.
- A suliba vannak a dolgaid? Ugye tudod, hogy ma jár le a történelem esszé leadási határideje? – zavartan pillantottam az ő elégedett arcára.
 - Ne aggodalmaskodj ennyit. – nevetett fel és kezét a térdemre csúsztatva simított végig rajta.  Az érintésétől a gyomrom is görcsbe rándult. Még is mit csinál. Aztán azt vettem észre, hogy elkanyarodik.
- Elfelejtetted, hogy merre van az iskola? – kérdeztem idegesen, amit próbáltam leplezni, de nem ment.
- Nem, nem felejtettem el. – válaszolt még mindig nevetve és leparkolt az erdő szélén. Majd felém fordult.
- Lydia, gyönyörű vagy. – mondta miközben végig simította az arcomat. Olyan volt, mint a filmekben. Úgy éreztem a szívem kihagy egy ütemet.
- Köszönöm. Tőled kaptam, igaz? – kérdeztem elcsukló hangon, mire ő csak féloldalasan elmosolyodott és bólintott.
- Igen, tudom, hogy szereted ezeket a ruhákat, és mikor elmentem vásárolni, megláttam, egyből te jutottál eszembe. Remélem nem probléma. – dőlt vissza az ülésébe, amitől kissé lehiggadtam. Nem tudom mit tettem volna, hogy ha még közelebb jön. De, még is csak tudom. Megcsókoltam volna, vágytam ajkaira, ahogy égetett.
- Semmi gond, köszönöm szépen. Bár feleslegesen költöttél rám. Az elég, hogy itt vagy. – mosolyodtam el elpirulva. Mi a fene ütött belém? Elpirulok?
- Ugyan, a legkevesebb, hiszen megmentettél. A földön éjszakáztál miattam. Ne butáskodj, csekélység. – mosolyodott el és kiszállt a kocsiból. Én, pedig mint a mágnes követtem őt. A kocsi elejéhez sétáltam és felcsúsztam a motorháztetejére, míg ő az erdőt nézte.
- Mit keresünk itt? – kérdeztem miközben a hajamat igazgattam.
- Van valami, amit el kell mondjak… - kezdett bele és lassan kicsit határozatlanul fordult felém.  Kicsit megrémültem. Attól féltem, hogy talált valakit, vagy még az is átfutott az agyamon, hogy apa lesz. De hát csak három hónapja ment el. Mi történhetett vele?
- Semmi olyan, amitől félned kéne. – lépdelt közelebb és közelebb. Én pedig úgy lettem egyre inkább feszült. Mit akar elmondani, milyen titka lehet. Mikor oda ért elém rémülten néztem a szemébe. Ő pedig nagyot sóhajtott.
- Lydia.. – kezdett bele én pedig gyomorremegéssel néztem a szemeibe.
- Nem tudom megtenni. –mondta halkan és hátra lépett. Még is mi történhetett, hogy nem meri elmondani. Olyan rossz dolog? Vagy szégyelli előttem? Azonnal lepattantam a kocsiról és utána lépve fogtam meg a karját.
- Isaac, nekem elmondhatod. – simítottam meg a kezét.  Ő azonnal elrántotta és hátat fordított.
- Megutálnál, félnél tőlem. Egy szörnyetegnek hinnél.  - mondta halkan. A gyomrom remegni kezdett. Mit csinált? Mi történt?
- Ne mondj ilyet. – kérleltem és utána mentem, majd elé álltam és könnyesedni kezdtek a szemeim.
- Akkor miért csókoltál meg, kereken három hónapja? Miért vetted ezt a méreg drága ruhát? Isaac, nincs az a dolog, ami miatt ez megtörténne. – mondtam halkan és átöleltem a nyakát. Bármi is az, amit fél bevallani, előbb utóbb úgy is kiderül. Én pedig nem fogom erőltetni neki. Éreztem, ahogy erős karjai körbe fonják a derekamat és magához présel. Megnyugtató érzés volt, ismét éreznem őt. Ilyen közel. Így, az erdő szélén.
Nem tudom mi ütött belém, egyik pillanatban még ölelkeztünk a másikban, finoman simítottam ajkaimat az övéhez. Aztán apró pici puszikkal leptem el, végül pedig nyitogatni kezdtem ajkait, amiből egy forró csók kerekedett. Persze ez nem jött volna össze, ha ő nem ment volna bele. Mikor elkezdett tisztulni a fejem, rájöttem mit is teszek és gyengéden eltoltam magamtól, bár nem tudom ki akarta jobban, hiszen még párszor ajkai után kaptam majd elszaladtam. Egyenesen be az erdőbe, második lépésnél ledobtam a cipőmet, amiben a járás is nehézkes volt, nem, hogy még a futás. Összezavarodtam, és a nagy futás közepette arra se figyeltem merre járok. Mikor megpillantottam egy hatalmas fát, tudatosult bennem, hogy fogalmam sincs, hol vagyok pontosan az erdőben.