Minden összeomlott körülöttem. Az érzelmeim mintha hullámvasúton
száguldoznának, az - az erős Lydia aki voltam most sehol nincs. Inkább tűnök
egy kislánynak. a persze csak a szobám négy fala tudja és a tükör, amiben épp
nézegetem magam.
Mindig is szerettem magam sminkelni, és meglepően sok mindent eltud rejteni egy tubus alapozó, szemceruza és egy kis festék.
Lassan simítottam végig az alapozós szivacsot az arcomon, ami még meg sem száradtak a könnyeim.
A ceruzát gyorsan húztam végig a szemhéjam alsó felén. Ma nem akarom agyon sminkelni magam. A szokásoshoz képest visszafogott sminkkel állítottam ki a szobámból. Lesiettem a lépcsőn egyenesen a kocsimhoz. A táskám, ami pont elfért a markomba, landolt az anyósülésen. Allison ma nem jön be a suliba, azt mondta, hogy még nem készült fel rá. Tehát egyedül küzdök meg a mai nappal. Minden napom egy kisebb fajta harc az életemért. Én így élem meg, és nem várom el senkitől sem, hogy ezt megértse. Én sem akarok megérteni mindent. Persze a külsőm nem azt a látszatott adja, hogy okos lennék, pedig néha, itt-ott igen csak tudásszomjjal kapok bele dolgokba. Okosabb vagyok, mint egyesek hinnék. De nem reklámozom. Szerintem hülyeség ilyen olyan versenyre eljárni. Ha okos vagy, magadnak vagy okos, és nem azért, hogy fitogtasd a másik előtt. Nem kell megalázni a másikat ahhoz, hogy tudd, neked több eszed van.
Mikor begurultam a parkolóban az emberek lézengtek csak, senki nem sietett be az órákra. Meg tudom érteni őket. Nekem Gazdaságtudomány órám lesz, ami nem nagyon kelti fel az érdeklődésemet. A fekete bőrkabát, amit magamra kaptam nem volt jó döntés, hiszen meleg volt. Így mikor kiszálltam a kocsiból azt bedobtam a hátsó ülésre. A táskámért még visszahajoltam a kocsiba, abban van az életem, pénztárca, telefon.
Igen, a mostani ember már telefon nélkül egy lépést sem tesz. Ekkor megzavart egy hangos füttyszó. Ez aztán az udvarlás. De megígértem magamnak, nem lesz pasim. Nem barátot keresek, hanem szenvedélyt. Megforgatva a szemem csaptam be a kocsi ajtaját és indultam be a suliba.
Ahogy a folyosón sétáltam elveszettnek éreztem magam. Mindenki megváltozott, történtek dolgok mindenki között. Senkit nem láttam, akit ismerhetnék. De nem baj, itt a lehetőség új ismeretekre. Nem is figyeltem, hiszen összevissza kapkodtam a fejem. Ekkor ütköztem bele egy igen csak erős mellkasba.
- Figyelj oda. – szólalt meg egy férfihang. Miért ismerős ennyire? Mikor felpillantottam nem is ismertem meg.
- Bocs, nem figyeltem. – léptem hátra mikor a kezem után kapva simította meg a karomat. Elrántottam a kezem és ott hagytam. Micsoda perverz alakok mászkálnak erre.
Nem tudom, mi van az emberekkel. Mit képzelnek, hogy csak úgy letapogathatnak?! Őrüljön neki, hogy nem kapott egy hatalmas pofont tőlem!
Lassan mentem tovább és értem be az osztályba. Ahol helyet foglalva néztem a táblát, valami kiejthetetlen nevű tanárunk lesz.
Egész órán úgy beszélt, mint aki esti mesét olvasna fel. Volt, aki el is aludt, bár én is alig tudtam takarni a számat ásítozás miatt. Nem akartam pofátlan lenni, de nagyon álmos voltam a hangjától. Mikor végre kicsengetnek és kiszabadultam az osztályból, úgy döntöttem nem kockáztatom meg a többi órát és egyenesen a parkolóba mentem. Mikor megpillantottam az autómat ott állt mellette a srác, aki letapizott. Hatalmas rémültséggel néztem körbe, kerestem valakit, aki talán segíthet, ha véletlenül nekem támadna.
- Lydia Martin. – ejtette ki a nevemet. Oké, ez már beteges. Oda léptem a kocsimhoz és úgy tettem, mint aki észre sem veszi.
- A kulcsok a telefonod mögött van a kis zsebbe dugva. – folytatta a beszédet. Mikor a szemeim oda siklottak megrémülve álltam meg és figyeltem fel rá.
- Ki vagy? – kérdeztem halkan és a szemeim összevissza cikáztak a férfin, az arca, a szeme és semmi. De semmi az égvilágon nem jutott eszembe egyik arcot sem.
- Lydia, sosem voltál jó a nevekben. Tavaly randira hívtalak, de lekoptattál. Az exed szomszédja vagyok. – beszélt halálos nyugodalommal. Ami rám viszont nem volt jellemző. Erősen gondolkoztam, hogy ki is lehet ő. Ahogy ránéztem egy erős férfi állt előttem, magabiztosan. Jackson szomszédja… Nem tudom, egy szomszédja van, Lahey-ék, de biztos vagyok benne, hogy ő nem lehet, ő.
- Isaac? – ejtettem el a kezemben lévő táskámat, ő szempillantás alatt vette fel és adta vissza.
- Mindig is okosabb voltál, mint aminek mutatod magad. – simította meg a kézfejemet. Az érintésétől kirázott a hideg.
Megváltozott, más lett. Erőteljesebb, magabiztosabb és volt benne valami vonzó és vad. Nem értem, tavaly más volt, félénk srác, hozzám, sem mert volna érni. De valóban randira hívott? Én ilyenekre nem emlékszem.
- Mi történt veled? – kérdeztem miközben kinyitottam a kocsim ajtaját. – És még is csak mit akarsz tőlem? – kérdeztem félve, de a végére már egész maga biztosra sikeredett. Talpra kell álljak és nem hagyhatom, hogy valaki is észrevegye, nem az vagyok, akinek mutatom magam.
- Nem is tudom, Egyenlőre csak beszélgetni. – mondta és megfogta a kocsiajtaját. Nagyot nyelve gondolkodtam, hogy mit akarhat tőlem később. De közben azon is agyaltam, hogy miért lett ilyen, mi történhetett vele.
- Most akkor hol is laksz? Részvétem az apukád miatt. – mondtam halkan és a kocsiba dobtam a táskám és megigazítottam a felsőmet.
- Itt is ott is. – mondta és megvonta a vállát. Tudtam, hogy nem jó a viszonya az apjával. Így nem is vártam bármi érzelmi reakciót.
- Értem. Akkor én most mennék. – mondtam mire beültem a kocsiba és ő pedig becsukta az ajtómat. Elindultam hazafelé, de eszembe jutott, hogy fogyóban van a szájfényem. Így beugrottam az egyik butikba. Szerencsre nem voltak bent sokan, hamar végig futottam a színeken és maradtam a megszokott, tűzpirosnál. Oda sétáltam a kasszához és elővettem a bankkártyámat, mikor egy lövés dördült el, sikítva kaptam a fejem a hang irányába és egy maszkos férfi állt az ajtóban.
- Mindenki a földre, ékszereket kérem a zsákba rakni. – mondta eltorzított hangon. Ez ma nem az én napom. Lefeküdtem a földre és elkezdtem leszedni magamról az ékszereket, készpénz viszont nem volt nálam. Mikor meglátta, hogy pénzt nem tettem felrángatott a földről és kiabálni kezdett.
- Pénzt is mondtam cicababa. – szorította a csuklómat, ami szúrófájdalommal járt.
- Nincs nálam. – mondtam fájdalmak közepette és ekkor elengedett, miközben egy hatalmas pofonnal kísért. A földre rogyva éreztem, ahogy vérrel telik meg a szám. Felrepedt az ajkam. Egy beteg állat művel ilyeneket. Sírva fakadtam, igen. Lydia Martin elsírta magát, életében először úgy, hogy másik is látják. Mikor végzett elindult kifelé, de valaki feltartotta. Dulakodásnak hallatszott és a férfi berepült közénk, eszméletlen volt. Felpattanva kiszedtem a dolgaimat a zsákból és a könnyeimet törölgetve rohantam ki az üzletből mikor beleütköztem Isaac-be.
- Lydia, jól vagy? – kérdezte aggódva és magához ölelt. Meglepődni sem volt időm, csak szorosan bújtam a karjaiba és sírtam. Valahogy megnyugtatott a közelsége.
- Nem, az előbb betörtek oda és ki akartak rabolni, megütött és vérzek. – mutattam a számat remeg kézzel.
- Nyugi, nem lesz baj. – suttogva simogatta a hátamat, még is mit művelek én? Itt állok zokogva Isaac karjaimban. Ez nem én vagyok.
- Tudom. – léptem hátra egy határozott mozdulattal dobtam hátra a hajam.
- Nem először látlak sírni. Ne feledd. – mondta a lehető leghalkabban. Mi a fene történt? Olvas a gondolataimban? Nem az nem lehet.
- Mikor láttál te engem sírni? – keltem ki magamból. Ennyit a nyugodt Lydia-ról. Még is mit kéne tennem?
- Minden este, ott sírsz az ágyadban. – mondta halkan mikor valaki meglökött és visszaestem a karjaiba. A fejemet az alak felé fordítottam és nem volt más, mint a rabló.
- Ő volt az. A pulóvere ugyan az. – megremegve álltam a karjaiba.
- Maradj itt. – óvatosan eltolt magától és utána rohant.
- Isaac! – szóltam utána, de olyan gyorsan eltűnt. Csak álltam és vártam, izgatottan vártam, hogy visszajöjjön, aggódtam, hogy baja lesz. De még is miért?
Legalább tízpercet álltam a kocsi mellet mikor feladtam. Beültem a kocsiba és beindítottam a motort. Ekkor kinyílt a másik oldalon az ajtó. A férfi szállt be és vérzett az oldala.
- Isaac, mi a fene történt veled? – egyből a sebhez kapva hajoltam oda hozzá.
- Verekedtem vele, de jól vagyok. Csak menjünk. – mondta halkan és erőtlenül. Aggódó szemekkel bólintottam és a gázra lépve hajtottam egészen a házunkig. Mivel apáék elutaztak egy hétre nem kellet semmit kitalálnom. Segítettem neki kiszállni az autóból majd egyenesen bementünk a nappaliba.
- Hozom az elsősegély ládát. – mondtam és felrohantam a fürdőbe és felkutatva mindent kerestem ragtapaszt. Mikor leértem már csak bóbiskolt.
- Isaac. – mondtam a nevét aggódva és feltűrtem a felsőjét, letérdelve elé fertőtlenítettem le a sebét. Ahogy elnéztem nagyon mély, de varrni nem kell.
- Be kell mennünk a kórházba. – megrázta a fejét és megfogta a kezem.
- Nem, ígérd meg, hogy nem. – köhintett és lecsukódtak a szemei. Ne már, miért?
- Isaac! – ismételtem meg a nevét és óvatosan letettem a fejét a párnára. Óvatosan eligazgattam a lábait is és bekötöztem a sebét, majd kerestem egy plédet és ráterítettem. Leültem mellé és vártam, hogy magához térjen. Marcangolt a bűntudat, hogy ez miattam van. Ha nem sírok neki és nem mondom el, hogy ő támadott meg, akkor most nem lenne eszméletlen és nem szúrták volna meg. Elővettem egy kis tükröt majd lefertőtlenítettem a szám, ahol felrepedt.
Lassan elnyomott az álom és a földön elaludtam, kezemmel a férfi kezét fogtam, hogy érezzem őt. Biztonságban éreztem magam így.
Reggel simogatásra ébredtem és arra, hogy valaki a karjaiba vesz és feltesz az ágyra.
- Isaac? – kérdeztem még igen csak lecsukott szemekkel.
- Shh. – nyugtatott és betakart. Kezemet végig húztam karján és megfogtam a kezét. Ő leült mellém.
- Jó reggelt. – suttogta én pedig elmosolyodtam.
- Reggelt. – motyogtam és kinyitottam a szemem. Ott ült, mintha semmi nem történt volna és egyből a pólóját felhúzva néztem meg a sebet.
- Lydia, ugye tudod, hogy egész félreérthető. – nevetett és segített megnéznem. Mivel még rajta volt a tapasz megnyugodtam.
- Bocsánat, csak meg akartam nézni, hogy jól vagy. – teljesen elpirultam, hiszen tényleg elég zavaró lehetett, hogy ott turkálok a pólója alatt. Aztán feltornáztam magam és törökülésbe néztem rá.
- Köszönöm. – mondtam neki és megdörzsöltem a szemeimet.
- Én köszönöm, hogy segítettél. – mondta halkan és közelített ajkaival. Egy pillanatra rápillantottam, majd összeszorítottam a szemhéjam és éreztem, ahogy forró ajkaink találkoznak és egybe forrnak. Valami elmondhatatlan érzés futott át rajtam. Mikor tanult meg így csókolni? Arcomat a kezei közé fogva falta ajkaimat és pedig az oldalán simítottam végig és viszonoztam gesztusát. Majd levegő után kapva néztem rá. Meglepett sosem hittem volna, hogy megtenne egy ilyen lépést. Sőt, a régi meg sem tette volna. Valami megváltozott rajta, de nem sok gondolkodásom volt. Hiszen ő pedig egy szó nélkül elment és ott hagyott a kanapén. Éretlenül ültem továbbra is. De tudtam hogy az iskolában úgy sem kerülhetjük el egymást.
Mindig is szerettem magam sminkelni, és meglepően sok mindent eltud rejteni egy tubus alapozó, szemceruza és egy kis festék.
Lassan simítottam végig az alapozós szivacsot az arcomon, ami még meg sem száradtak a könnyeim.
A ceruzát gyorsan húztam végig a szemhéjam alsó felén. Ma nem akarom agyon sminkelni magam. A szokásoshoz képest visszafogott sminkkel állítottam ki a szobámból. Lesiettem a lépcsőn egyenesen a kocsimhoz. A táskám, ami pont elfért a markomba, landolt az anyósülésen. Allison ma nem jön be a suliba, azt mondta, hogy még nem készült fel rá. Tehát egyedül küzdök meg a mai nappal. Minden napom egy kisebb fajta harc az életemért. Én így élem meg, és nem várom el senkitől sem, hogy ezt megértse. Én sem akarok megérteni mindent. Persze a külsőm nem azt a látszatott adja, hogy okos lennék, pedig néha, itt-ott igen csak tudásszomjjal kapok bele dolgokba. Okosabb vagyok, mint egyesek hinnék. De nem reklámozom. Szerintem hülyeség ilyen olyan versenyre eljárni. Ha okos vagy, magadnak vagy okos, és nem azért, hogy fitogtasd a másik előtt. Nem kell megalázni a másikat ahhoz, hogy tudd, neked több eszed van.
Mikor begurultam a parkolóban az emberek lézengtek csak, senki nem sietett be az órákra. Meg tudom érteni őket. Nekem Gazdaságtudomány órám lesz, ami nem nagyon kelti fel az érdeklődésemet. A fekete bőrkabát, amit magamra kaptam nem volt jó döntés, hiszen meleg volt. Így mikor kiszálltam a kocsiból azt bedobtam a hátsó ülésre. A táskámért még visszahajoltam a kocsiba, abban van az életem, pénztárca, telefon.
Igen, a mostani ember már telefon nélkül egy lépést sem tesz. Ekkor megzavart egy hangos füttyszó. Ez aztán az udvarlás. De megígértem magamnak, nem lesz pasim. Nem barátot keresek, hanem szenvedélyt. Megforgatva a szemem csaptam be a kocsi ajtaját és indultam be a suliba.
Ahogy a folyosón sétáltam elveszettnek éreztem magam. Mindenki megváltozott, történtek dolgok mindenki között. Senkit nem láttam, akit ismerhetnék. De nem baj, itt a lehetőség új ismeretekre. Nem is figyeltem, hiszen összevissza kapkodtam a fejem. Ekkor ütköztem bele egy igen csak erős mellkasba.
- Figyelj oda. – szólalt meg egy férfihang. Miért ismerős ennyire? Mikor felpillantottam nem is ismertem meg.
- Bocs, nem figyeltem. – léptem hátra mikor a kezem után kapva simította meg a karomat. Elrántottam a kezem és ott hagytam. Micsoda perverz alakok mászkálnak erre.
Nem tudom, mi van az emberekkel. Mit képzelnek, hogy csak úgy letapogathatnak?! Őrüljön neki, hogy nem kapott egy hatalmas pofont tőlem!
Lassan mentem tovább és értem be az osztályba. Ahol helyet foglalva néztem a táblát, valami kiejthetetlen nevű tanárunk lesz.
Egész órán úgy beszélt, mint aki esti mesét olvasna fel. Volt, aki el is aludt, bár én is alig tudtam takarni a számat ásítozás miatt. Nem akartam pofátlan lenni, de nagyon álmos voltam a hangjától. Mikor végre kicsengetnek és kiszabadultam az osztályból, úgy döntöttem nem kockáztatom meg a többi órát és egyenesen a parkolóba mentem. Mikor megpillantottam az autómat ott állt mellette a srác, aki letapizott. Hatalmas rémültséggel néztem körbe, kerestem valakit, aki talán segíthet, ha véletlenül nekem támadna.
- Lydia Martin. – ejtette ki a nevemet. Oké, ez már beteges. Oda léptem a kocsimhoz és úgy tettem, mint aki észre sem veszi.
- A kulcsok a telefonod mögött van a kis zsebbe dugva. – folytatta a beszédet. Mikor a szemeim oda siklottak megrémülve álltam meg és figyeltem fel rá.
- Ki vagy? – kérdeztem halkan és a szemeim összevissza cikáztak a férfin, az arca, a szeme és semmi. De semmi az égvilágon nem jutott eszembe egyik arcot sem.
- Lydia, sosem voltál jó a nevekben. Tavaly randira hívtalak, de lekoptattál. Az exed szomszédja vagyok. – beszélt halálos nyugodalommal. Ami rám viszont nem volt jellemző. Erősen gondolkoztam, hogy ki is lehet ő. Ahogy ránéztem egy erős férfi állt előttem, magabiztosan. Jackson szomszédja… Nem tudom, egy szomszédja van, Lahey-ék, de biztos vagyok benne, hogy ő nem lehet, ő.
- Isaac? – ejtettem el a kezemben lévő táskámat, ő szempillantás alatt vette fel és adta vissza.
- Mindig is okosabb voltál, mint aminek mutatod magad. – simította meg a kézfejemet. Az érintésétől kirázott a hideg.
Megváltozott, más lett. Erőteljesebb, magabiztosabb és volt benne valami vonzó és vad. Nem értem, tavaly más volt, félénk srác, hozzám, sem mert volna érni. De valóban randira hívott? Én ilyenekre nem emlékszem.
- Mi történt veled? – kérdeztem miközben kinyitottam a kocsim ajtaját. – És még is csak mit akarsz tőlem? – kérdeztem félve, de a végére már egész maga biztosra sikeredett. Talpra kell álljak és nem hagyhatom, hogy valaki is észrevegye, nem az vagyok, akinek mutatom magam.
- Nem is tudom, Egyenlőre csak beszélgetni. – mondta és megfogta a kocsiajtaját. Nagyot nyelve gondolkodtam, hogy mit akarhat tőlem később. De közben azon is agyaltam, hogy miért lett ilyen, mi történhetett vele.
- Most akkor hol is laksz? Részvétem az apukád miatt. – mondtam halkan és a kocsiba dobtam a táskám és megigazítottam a felsőmet.
- Itt is ott is. – mondta és megvonta a vállát. Tudtam, hogy nem jó a viszonya az apjával. Így nem is vártam bármi érzelmi reakciót.
- Értem. Akkor én most mennék. – mondtam mire beültem a kocsiba és ő pedig becsukta az ajtómat. Elindultam hazafelé, de eszembe jutott, hogy fogyóban van a szájfényem. Így beugrottam az egyik butikba. Szerencsre nem voltak bent sokan, hamar végig futottam a színeken és maradtam a megszokott, tűzpirosnál. Oda sétáltam a kasszához és elővettem a bankkártyámat, mikor egy lövés dördült el, sikítva kaptam a fejem a hang irányába és egy maszkos férfi állt az ajtóban.
- Mindenki a földre, ékszereket kérem a zsákba rakni. – mondta eltorzított hangon. Ez ma nem az én napom. Lefeküdtem a földre és elkezdtem leszedni magamról az ékszereket, készpénz viszont nem volt nálam. Mikor meglátta, hogy pénzt nem tettem felrángatott a földről és kiabálni kezdett.
- Pénzt is mondtam cicababa. – szorította a csuklómat, ami szúrófájdalommal járt.
- Nincs nálam. – mondtam fájdalmak közepette és ekkor elengedett, miközben egy hatalmas pofonnal kísért. A földre rogyva éreztem, ahogy vérrel telik meg a szám. Felrepedt az ajkam. Egy beteg állat művel ilyeneket. Sírva fakadtam, igen. Lydia Martin elsírta magát, életében először úgy, hogy másik is látják. Mikor végzett elindult kifelé, de valaki feltartotta. Dulakodásnak hallatszott és a férfi berepült közénk, eszméletlen volt. Felpattanva kiszedtem a dolgaimat a zsákból és a könnyeimet törölgetve rohantam ki az üzletből mikor beleütköztem Isaac-be.
- Lydia, jól vagy? – kérdezte aggódva és magához ölelt. Meglepődni sem volt időm, csak szorosan bújtam a karjaiba és sírtam. Valahogy megnyugtatott a közelsége.
- Nem, az előbb betörtek oda és ki akartak rabolni, megütött és vérzek. – mutattam a számat remeg kézzel.
- Nyugi, nem lesz baj. – suttogva simogatta a hátamat, még is mit művelek én? Itt állok zokogva Isaac karjaimban. Ez nem én vagyok.
- Tudom. – léptem hátra egy határozott mozdulattal dobtam hátra a hajam.
- Nem először látlak sírni. Ne feledd. – mondta a lehető leghalkabban. Mi a fene történt? Olvas a gondolataimban? Nem az nem lehet.
- Mikor láttál te engem sírni? – keltem ki magamból. Ennyit a nyugodt Lydia-ról. Még is mit kéne tennem?
- Minden este, ott sírsz az ágyadban. – mondta halkan mikor valaki meglökött és visszaestem a karjaiba. A fejemet az alak felé fordítottam és nem volt más, mint a rabló.
- Ő volt az. A pulóvere ugyan az. – megremegve álltam a karjaiba.
- Maradj itt. – óvatosan eltolt magától és utána rohant.
- Isaac! – szóltam utána, de olyan gyorsan eltűnt. Csak álltam és vártam, izgatottan vártam, hogy visszajöjjön, aggódtam, hogy baja lesz. De még is miért?
Legalább tízpercet álltam a kocsi mellet mikor feladtam. Beültem a kocsiba és beindítottam a motort. Ekkor kinyílt a másik oldalon az ajtó. A férfi szállt be és vérzett az oldala.
- Isaac, mi a fene történt veled? – egyből a sebhez kapva hajoltam oda hozzá.
- Verekedtem vele, de jól vagyok. Csak menjünk. – mondta halkan és erőtlenül. Aggódó szemekkel bólintottam és a gázra lépve hajtottam egészen a házunkig. Mivel apáék elutaztak egy hétre nem kellet semmit kitalálnom. Segítettem neki kiszállni az autóból majd egyenesen bementünk a nappaliba.
- Hozom az elsősegély ládát. – mondtam és felrohantam a fürdőbe és felkutatva mindent kerestem ragtapaszt. Mikor leértem már csak bóbiskolt.
- Isaac. – mondtam a nevét aggódva és feltűrtem a felsőjét, letérdelve elé fertőtlenítettem le a sebét. Ahogy elnéztem nagyon mély, de varrni nem kell.
- Be kell mennünk a kórházba. – megrázta a fejét és megfogta a kezem.
- Nem, ígérd meg, hogy nem. – köhintett és lecsukódtak a szemei. Ne már, miért?
- Isaac! – ismételtem meg a nevét és óvatosan letettem a fejét a párnára. Óvatosan eligazgattam a lábait is és bekötöztem a sebét, majd kerestem egy plédet és ráterítettem. Leültem mellé és vártam, hogy magához térjen. Marcangolt a bűntudat, hogy ez miattam van. Ha nem sírok neki és nem mondom el, hogy ő támadott meg, akkor most nem lenne eszméletlen és nem szúrták volna meg. Elővettem egy kis tükröt majd lefertőtlenítettem a szám, ahol felrepedt.
Lassan elnyomott az álom és a földön elaludtam, kezemmel a férfi kezét fogtam, hogy érezzem őt. Biztonságban éreztem magam így.
Reggel simogatásra ébredtem és arra, hogy valaki a karjaiba vesz és feltesz az ágyra.
- Isaac? – kérdeztem még igen csak lecsukott szemekkel.
- Shh. – nyugtatott és betakart. Kezemet végig húztam karján és megfogtam a kezét. Ő leült mellém.
- Jó reggelt. – suttogta én pedig elmosolyodtam.
- Reggelt. – motyogtam és kinyitottam a szemem. Ott ült, mintha semmi nem történt volna és egyből a pólóját felhúzva néztem meg a sebet.
- Lydia, ugye tudod, hogy egész félreérthető. – nevetett és segített megnéznem. Mivel még rajta volt a tapasz megnyugodtam.
- Bocsánat, csak meg akartam nézni, hogy jól vagy. – teljesen elpirultam, hiszen tényleg elég zavaró lehetett, hogy ott turkálok a pólója alatt. Aztán feltornáztam magam és törökülésbe néztem rá.
- Köszönöm. – mondtam neki és megdörzsöltem a szemeimet.
- Én köszönöm, hogy segítettél. – mondta halkan és közelített ajkaival. Egy pillanatra rápillantottam, majd összeszorítottam a szemhéjam és éreztem, ahogy forró ajkaink találkoznak és egybe forrnak. Valami elmondhatatlan érzés futott át rajtam. Mikor tanult meg így csókolni? Arcomat a kezei közé fogva falta ajkaimat és pedig az oldalán simítottam végig és viszonoztam gesztusát. Majd levegő után kapva néztem rá. Meglepett sosem hittem volna, hogy megtenne egy ilyen lépést. Sőt, a régi meg sem tette volna. Valami megváltozott rajta, de nem sok gondolkodásom volt. Hiszen ő pedig egy szó nélkül elment és ott hagyott a kanapén. Éretlenül ültem továbbra is. De tudtam hogy az iskolában úgy sem kerülhetjük el egymást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése