4;

Minden az egyik pillanatról a másikra történt. Ennyit jelent, ha valakik között megjelenik a kémia. Aztán már csak arra eszméltem fel, hogy erős férfikarok zárnak közre, és kellemes illata ellepi az orrom.
El se hiszem, hogy megtörtént. Lefeküdtem Isaac-el. Kicsit zihálva próbáltam lehiggadni, ebből az intenzív szeretkezésből. Nehézkesen ment, hiszen egy ilyen intenzív együtt lét után még ő is néha beleremegett.  Volt egy pillanat mikor úgy éreztem, hogy nem fog megtörténni. Hiszen esküdni mernék, hogy a szemei megváltoztak.
- Azt hiszem, megyek.. – szólalt meg halkan és elkezdett alattam mocorogni. Megijedve néztem rá, mivel egy ilyen gyönyörű pillanatot így el akar rontani.
- Miért? Én tettem valamit? – remegett meg a szám és elhúzódtam tőle. Ha menni akar, hát menjen, nem tartom vissza.
- Nem, dehogy. Tökéletes volt veled. De van egy kis dolgom. – mondta és egy csókot nyomott a homlokomra, miközben az ablakomon pillantott ki. Észre sem vettem, hogy már fent jár a hold. Pedig épp holdtölte volt és az egész szobába bevilágított.
- Látlak még..? – kérdeztem halkan és a takarót a melleim elé húzva könyököltem fel, miközben ő már a ruháját kapkodta magára. Úgy tűnt siet, vagy menekül.
-  Természetesen. Holnap a suliban találkozunk. – mosolygott féloldalasan és végül belebújt a felsőjébe, ezzel elrejtette előlem tökéletes hasfalát, amit ha tehetném, egész nap elnézegetném.
- Akkor holnap. – kiáltottam utána, mivel már az ajtó csapódását hallottam. Valami azt súgta, hogy látnom kell hova siet.
Kimásztam az ágyból és egyenesen a gardróbba sietve felöltöztem. Reméltem, hogy nem sok távolság van köztünk és még látom, merre megy.
A lábam még fájt és a karomon is volt pár vágás. De erőm volt, hogy lemenjek és bepattanjak a kocsiba. Az övvel nem bajlódtam, csak a gázra lépve elindultam. Nem is kellet sok, hogy beérjem a kocsiját. Pár méter távolságot megtartva mentem lassan utána, aztán egy erdős részen lassított.
Mikor kiszállt azonnal én is rohantam utána. Vajon mit akar itt? Ilyenkor? Rettenetesen fájt a talpam, de a kíváncsiság jobban hajtott, mint, hogy a fájdalommal legyek elfoglalva.
Gyorsan rohantam utána, de gyors volt, furán gyorsabb lett. Már nem volt ugyan az, akit tavaly megismertem. Gyorsabb, erősebb lett.
Megálltam az egyik fánál és körbe néztem. Tudtam most, hogy merre járok, mert az autóút fényei még bevilágítottak.
Még vártam két percet, hát, ha előbukkan vagy megpillantom és utána mehetek. De nem találtam sehol. Az erdő mélye felé már nem is néztem, hiszen oda nem láttam, olyan sötétség volt arra.
Lassan elindultam visszafelé, figyelve a lábam elé. Pár száraz ág reccsent a cipőm alatt, amitől még a hideg is kirázott.  Nem kell félnem, hiszen már régen nem élnek itt ragadozó vadak, még is valami azt súgta, hogy jó lesz, ha már elindulok a kocsi felé.
Már szinte láttam a kocsimat, és a kulcsomat kerestem, mikor úgy éreztem, hogy figyelnek.  Hátra néztem, de senkit nem láttam. Aztán a kulccsal kezdtem el zörögni, mikor lépteket hallottam.
- Van ott valaki? – rezzentem össze és elejtettem a kulcsokat. Most már a kezem is elkezdett remegni, bár a szavaim süket fülekre találtak, mivel válasz nem érkezett.
Alig, hogy kinyitottam az ajtót erős fájdalom nyilallt bele az oldalamba. Azonnal térdre rogyva hangosan sikítottam. A forró vérem csurgott végig az oldalamon, egészen a lábamig. Éreztem, ahogy végig szalad a lábamon. Minden olyan gyorsan történt, szinte a kezemet sem mertem oda tenni, pedig tudtam jól, hogy le kéne, szorítsam, hogy túléljem. De fájt, és ha oda teszem jobban fog fájni. Így csak eldőltem és lecsukódtak a szemeim. Körbe ölelt a sötétség és elveszettem az eszméletemet.
Pár nappal később hallottam, hogy valaki szólalgatni kezdett, aztán beszélgetés zaja ütötte meg a fülemet. Rólam van szó. Én vagyok Lydia.  Szinte már magamból ki kell sikítottam, hogy itt vagyok, hallom őket. Egy hang sem távozott ajkaimból. Próbáltam meg mozdulni az sem ment. Tehetetlenül feküdtem az ágyba és figyeltem a beszélgetésekre.
- És mi legyen a magzattal? – ütötte meg a fülem egy kérdés. Magzat? Milyen magzat? Megrémülve próbáltam felébredni. Fel akarok kelni, tudni akarom, miről van szó.
Aztán végre sikerült megmozdítani a kezemet. Szinte azonnal éreztem, hogy meleg ujjak simítják végig a kézfejemen. Meg akartam fogni a kezét, de ő nem ért tovább hozzám. Tapintatosan jelezte, hogy itt van. Látni akarom, tudni ki az. Legfőképp, azt akarom tudni, hogy mi a franc történt velem.
Mikor hirtelen fény törte át a sötétet és elvakított.
- Lydia, velünk van? –hallottam egy erős mély férfihangot.
- Az ki? – kérdeztem teljesen berekedve és köhögni kezdtem.
- Lydia? – kérdezte egy idősebb ember, aki azonnal a kezemet fogta meg és próbált megitatni. Én pedig készségesen kortyolgatni kezdtem. Úgy éreztem magam, mint aki egy hete nem is ivott.
- Nem tudom, kit keres. – ráztam meg a fejem és ekkor felülve néztem körül. Két ember volt még a szobába. Egy köpenyes férfi, aki a lábamat nézegette, és egy szőkésbarna hajú magas srác, aki maga elé meredve nézett.
- Ez csak átmeneti zavar. Nem sokára minden az eszébe jut. – mondta miközben a srác felpillantott és fájdalmas szemekkel nézet rám.
- Maguk kik? – kérdeztem halkan mire az idősebb férfi, aki állandóan Lydianak nevezett sírni kezdett.
- Ő az apukád. – mondta halkan a srác aztán az idősebb férfi, aki ezek szerint az apám, neki esett a magas srácnak.
- Ez a te hibád, a saját apját nem ismeri fel. De azért te fel tudtad csinálni! – üvöltött és megragadta a felsőjét. Az orvos alig bírta leszedni róla. Én pedig a hasamra pillantottam. Magzat.. Én vagyok Lydia.
- Apa! – kiabáltam rá és sírni kezdtem. Úgy éreztem ezzel megnyugtatom, hogy így nevezem.
- Kicsim. – engedte el a srácot, aki feldúltan akart kimenni.  Én pedig azonnal törtem a fejem. Mi a neve? Aztán valami azt súgta, hogy igen is tudom.
- Isaac?! – szóltam utána, mikor egy pillanatra megállt.
- Terhes vagyok? – kérdeztem inkább tőle, mint az orvostól vagy apámtól.
- Igen. – mondta nagyot nyelve és hátra fordult, hogy most már a szemébe nézhessek. Apa viszont nem volt valami lelkes ez miatt.
- Egy pillanatra nem figyeltem.. Azt hittem elvesztelek, mindkettőtöket. – mondta halkan és leült az ágyam mellé. Aztán egyik pillanatról a másikra hangosan felsikítottam. Elkezdtem görcsölni és összerándulva szorítottam a hasamat.
- Kifelé, most! – kiabált az orvos és húzta oda azonnal az ultrahangot. Idegesen kapkodott, majd Lerántotta a takarómat. Minden csupa vér volt.
- Istenem, ez mi ez? - kérdeztem megrémülve mire az orvos lefektetett és kiabált össze-vissza nővérekért. Aztán elmúlt minden, semmi sem fájt, csak feküdtem és néztem a plafont. Egy gyengéd kéz simogatni kezdett és ránézve egy könnycsepp csordult ki a szememből.
- Sajnálom. –szólalt meg végül a doktor, én pedig tudtam. Még élvezni sem élvezhettem, hogy terhes vagyok. Sőt.. döntést se hozhattam, hogy egyáltalán akarom-e  ezt a kis lényt. Összeroskadtam és csak egy erős karölelést éreztem.
- Jól vagy, ugye te jól vagy? – kérdezte az a férfi, akinek egy könnycseppje hullott a hajamba.  
- Nekem kutya bajom, de a baba… - kezdtem el sírni.
- Shh! – csitított és oda ült, hogy a hátammal neki tudjak támaszkodni. Minden le volt törölve, tisztaság volt, és már egy elkülönített szobába kerültem. Olyan jó érzés volt a karjaiba lenni.
- Két hét. – mondta ki halkan és belepuszilt a hajamba.
-  Mi? – kérdeztem halkan és a fejemmel felé fordultam.
- Két hete itt ülök és vártam ezt a pillanatot, hogy kinyisd a szemed. – mondta halkan és kiszállt mögülem. Óvatosan lefektetett és megpuszilva a homlokomat elindult ki a szobából.
- Veszélyes vagyok rád, nem maradhatok itt. Most már jól vagy, de nem maradhatok. – búcsúzott és egy szenvedélyes csókkal az ajkamon égve lépett ki a szobából és elment. Itt hagyott az a férfi, akiért bármit megtettem volna. Mire volt ez jó? Nem tudom. De nem ő okozta a balesetet. Sírva feküdtem vissza az ágyba és gubbasztottam.